Billentyűzet

Igen, a billentyűk. Lenyomod az egyiket, s a hang felel. A mellette lévő, már másként szól, csendesebben, szelídebb hangon, kedvesen. Majd egy egész hangsor, tele billentyűkkel, különböző hangok hallatszanak: füleknek, csendesedni vágyó lelkeknek. De túl azon, hogy szép a zene, lágyan kellemesek a hanghullámok, valami fontosabb, értékesebb, jóval lényegesebb szólal meg: mert az életedről szól, s azon belül a te, ismétlem, a te szíved tartalmáról. Arról, hogy mi van abban az elrejtett szívben, dobogó szervben, miféle elrejtett dolgok, kincsek, vagy talán titkolásra való, s felszíni nyilvánosság előtt takarásra hajlamos cselekedetre késztet?

Mi van benned?
Valakinek rengeteg orgonája van. Mindegyik más, tele egyediségek tárházával. Nincs egyforma, csak különböző. Nemcsak külsőre, mert más mintázatot öltött rájuk az orgonák Alkotója, de a hangok s a velük játszott dallamok is, melyeket a Művész létrehozott, egyediek, sajátosak. Mindegyiknek van egy lekottázott, hangjegyekkel ellátott papirosa, de ezek is mások, nincs köztük azonos. Amikor a Művész leült az egyikhez, akkor nem csak az az egy hangja hallható, hanem mindegyiké, mert van hatalma a Művésznek egyedi orgonái felett. Mindegyiket szereti, mindegyikkel foglalkozik, de nincs olyan, hogy az egyik jobban őrizve legyen, mint a társa. Fontos számára, az összes tisztasága, nagyszerűsége, dallamos játéka, tehát az élete küldetése, a hangok megfelelő megszólalása, a megfelelő idejében, a billentyűk tökéletes, időszerű lenyomása, s azok felengedése. Mindegyiket szereti, hiszen életét adná, és nem csak adná, hanem adta is értük, hogy őket gyermekeinek tekinthesse. A Művész az orgonáit tekinti annak. Ezért szereti, ha hibátlanok! Feddhetetlenek. Tökéletesek, ha olyanok, mint maga a Művész. Hiszen gyermekei, és a gyermekek hasonlatosak az Apához. Egy testből lett orgonák. Egy a Test és egyek az orgonák. Nincs jobb, és nincs rosszabb, sem elromlott, meghibásodott hangszer, mindegyik ép, egész. Mivel az orgonák magukat nem gyógyítják, ha valamelyik mégis meghibásodik, az csak is csak a Művész feladata, és Neki van hatalma arra, hogy rendbe rakja, megjavítsa, megújítsa őket. Nincs más, csak Ő. Ő adja a gyógyulást a hangszereinek. Vannak kicsik és nagyok, mivel méretben is különböznek egymástól. Vannak újjászületettek, és megjavítottak, és vannak, amelyeket épp javítás alatt vannak. Nem hanyagol el senkit, figyelme minden időben, mindegyiken, minden körülmény között rajtuk van. Mert Szereti őket. De az orgonák is szeretik a Művészt. Nemcsak azért, mert mindig velük van, mert mindig megváltja őket bűneikből, hanem azért, mert Ő alkotta őket. Ő hozta létre őket. Olyan lét-re, hogy megmutassák egymásnak Urukat, hogy dicsőítsék Istent. Hogy létezzenek, mert a Művésznek kedve termett arra, hogy orgonáit megalkossa, vigyázó Szeretetével őrizze.
De vannak hangszerek, amelyek elutasítják Alkotójukat. Amelyek nem szólnak szépen, amelyek eldöntötték, hogy jobb nekik maguknak élni. Ezek az orgonák némelyike már néha- néha ráébredt, hogy ki valójában az Atya, és hogy ki ő maga. De sokan visszaestek abba a tévhitbe, hogy maguk is képesek eljátszani azokat a dallamokat, amiket maguk írtak, önmaguknak. Néha már egészen nyikorog egy-egy billentyű, régiek, porosak, koszosak. A zene hamis, nem figyel rá senki. A Művész úgy alkotta meg orgonáit, hogy azok választhassanak: Ő irányít, vagy irányítják ők saját magukat. De a lehetőséget is megadta, hogyha ráébredhetnek, megérthetik, hogy képtelenek a jó, a tökéletes vezetésre, s akkor fordulhatnak alázattal Hozzá, Ő megbocsát, megújít. Ő letörli a port, megjavítja, ami elromlott, mivel Ő alkotta őket, Ő tudja, hogy mit hogyan kell meggyógyítani.

Maga az orgona csak a játékra képes, önálló vezetésre képtelen. Képesek arra, hogy dallamokat alkossanak, írjanak, hogy azokat eljátsszák, de vannak dallamok, amelyek elvesznek, sikertelenek, gyengék. Miért? Mert nem a Művészük által hozták létre őket, és nem a Művésznek. Mert nem a Művésznek van szükségük az orgonáira, hanem az orgonáknak a Művészre. Vannak orgonák, amelyeket most készít, formál, alakít. Amelyeknek Ő ír egy dallamot, egy Neki kedves, tökéletes, hibátlan éneket. Vannak zenék, amelyek sikeresek. Sokan kedvelik, el is ismerik őket, díjazzák, becsülik. Látszólag, az ilyenek tele vannak társsal, mindenük megvan. Némelyik nagyobb a többinél, mert több mindent elért, mint egyes orgonatársa. Úgy gondolják, ők a feljebbvalók, a hatalmasabbak, a jobbak. Vannak köztük elszántak, lenézőek, a másik dallamát elveszik, ők akarnak uralkodni. Ezek az orgonák a pokol felé igyekeznek, mert azt gondolják, ők maguk is elérnek mindent, sőt még többet, mint a Művésszel.
A Művész őket is szereti! És ez a Szeretet oly csodálatos, hogy az utolsó pillanatig, amíg teljesen el nem vesznek, amíg használhatatlanná nem válnak, Ő addig is szól, cselekszik, azért, hogy még őket is megmentse. Igen, szereti őket! Miért? Mert, nem tud nem Szeretni! Mert a Művész, maga a Szeretet! A Szeretet munkálkodik!
Valamit alkotni nem egyszerű, valamit létrehozni, nekünk szinte lehetetlen. Mert nincs oly hatalmunk, mint a Művésznek, hiszen Ő hozta életre orgonáit.
Vannak hangszerek, amik önzetlenek, kedvesek, türelmesek, megtartóak, figyelmesek a Művészre és egymásra. Amikor a zenék arról szólnak, hogy Ki az Alkotó, mit tett és tesz velük, értük. Amikor egyes énekek a Szeretetről, megbocsátásról, az újulás öröméről, az önmegtartóztatásról, a békéről, a nyugalomról, kegyelemről és irgalomról, félelmet nem ismerve szólnak, gyönyörűen, csodálatos billentyűk megnyomásával hirdetik ezeket az eltántorodott, elesett, elbukott, elveszett orgonáknak.
Vannak, akik már nem játszanak. A többi orgona nem hallja őket, de nem is látják már azokat. De az emlékekben ott vannak, onnan nem vesznek el soha. Ők már nem élnek a többi orgonákkal, ők már átléptek az örökkévalóságba; hazamentek az Atyához. Onnan figyelve tekintgetik a még Földön élő társaikat. És vannak, akik már egészen meghaltak. Ők sincsenek már a Földön, de az Atya országában sem. Ők ítéletre várnak, mert nem hallgattak a hívó szóra.
Te hallgatsz, vagy játszol? Mint orgona – mert az vagy Te is -, milyen dallamot játszol? Kit dicsőítesz vele? Magadat? Vagy talán Jézust? Kihez szól, miről szól dallamod?

Mindegyikünknek van egy éneke. Neked is, nekem is. Egymásét hallhatjuk, értékeljük, de sokszor nem becsüljük meg őket.
Az orgonáknak vannak érzéseik is. Amikor az ujjak a billentyűkön vannak, azok más és más hangokat szólaltatnak meg. A legmélyebbtől a legmagasabb hangokig, s a köztük lévő hangbillentyűknek is vannak érzéseik. Ezek az érzések megnyilvánulnak a zenében és átadják egymásnak. A Művész orgonái át tudják érezni, értékelni, és megbecsülni a másik érzéseit, lelki világát, gyengeségeit és hordozzák is egymás terhét. Mert a terhek nem azért vannak, hogy megtanuljuk legyőzni őket. A jó énekek, amiket a Művész ír, azok, hatással vannak a terhekre is. A jó ének felülemelkedik a terhein, és megtanulja legyőzni őket. Nem engedi, hogy a terhek győzelmet arassanak az énekén. A jó, a tökéletes képes, tehát le is tudja győzni, és le is akarja győzni a töredékest és a rosszat. A hibátlan énekek sikeresek, híresek, győzelmesek. A hibásak gyengék, elvesznek, és el is tűnnek. Azok nem kellenek senkinek, és nem hallgatja őket senki. Mert a jó ad sikert, hírnevet, megbecsülést, értéket.
Tehát mi a különbség a jó és a rossz énekek között? A tökéletes és a töredékes között? Az, hogy a tökéletes legyőzi az útjában álló terheket, akadályokat. De a gyengék elbuknak bennük. Ha kikerülik őket, akkor az útról is letérnek, amelyen járniuk kellett volna.

Ha nem a megfelelő hangok követik egymást, és más dallam követi a szöveget, akkor az elcsúszik, megsérül, sikertelen, és el is bukik. Felemelkedni önmaga nem tud, csak a Művész képes arra, hogy felemelje, megtartsa ami elveszett, és újjáépítse, hogy el játssza újra, de hibátlanul azt a dallamot, amit elvétett. Igen, érzékenyek. Érzésekkel vannak tele az orgonák. Amikor egy ember-művész leült, hogy egy orgonán játsszon, nem kellett hozzá neki sem kotta, sem énekeskönyv, sem semmiféle papiros, mert ismerte az éneket, az orgonát és önmagát. Kellett ismernie önmagát, hogy tisztában legyen a tehetségével. Kellett tudnia az orgona működését, hogy képes legyen annak használatára. Kell, hogy tudatában legyen az ének, ha el akarja játszani rajta. A ember-művész általában a közönségnek játszik, hogy ők is hallják, ismerjék azt a zenét, amit a hanghullámok visznek tovább.
Mi tehát lehetünk orgonák, de lehetünk művészek, vagy esetleg énekek. De akár mind a három is. Kell, hogy legyen egy művész, aki ért az orgonákhoz, és kell hogy legyen orgona is, hogy megszólalhasson a dallam.

Ha művész vagy, te uralod az orgonát. Te vagy felelős, azért, hogy melyik billentyű szólal meg, és hogy mikor. Az emberi életben valójában tényleg betöltjük mind a három szerepet: mi vagyunk a művész, maga az orgona, de a dallam majd az ének is. Isten, Aki az Igazi Művész, elénk adja a helyes módot az orgona használatára, hogy megszólaltassuk a megfelelő éneket. Ezt mi el is fogadhatjuk, de vissza is utasíthatjuk Őt. Vannak tévutak, feketeösvények, de van világos út is! Azaz, ha megérted, hogy Isten maga a Szeretet, Ki Fiát adta érted is, akkor megteheted az első lépést hitben Isten Felé. Ez az első lépés az igaz ösvényen, az első hang megszólalt. Ha megyünk tovább a megtérésünk felé, kapunk további hangokat is. Végül elérkezünk az első sor végére. Megtörténik az újjászületés. Mert nem te irányítod magad, hanem Isten. Ez olyan, amikor az Igazi Művész a kezdő orgonáló gyermekének orgonát ad, ez az amikor rájövünk, hogy mi Őt akarjuk követni, majd megtanuljuk hogyan kell bánni vele, hogyan kell használni, megismerjük a billentyűket, tehát magát az orgonát. Amikor megértjük, hogy Isten dallamot is ad nekünk, akkor kezdünk változni, hogy ne mi éljünk, hanem Krisztus éljen bennünk már e földi életünkben is. Isten mindent ad, nekünk csak el kell fogadni, elvenni, és használni megfelelően.

Amikor egyre jobban haladunk előre az úton Felé, egyre többet tudunk, egyre jobban ismerjük Megváltónkat, egyre tisztábban is fogunk látni. Még több hangot kapunk. És íme, lassan kész lesz a második sor is. Hogy milyen hosszú az ének, az életüktől függ. Pontosabban amilyen hosszú az életünk, addig tart az énekünk, de a kezdés nem a születésünk, nem a fogantatásunk ideje, hanem amikor megtettük első „hit lépésünket”. Azaz az első hangot leírtuk.
Megyünk előre. És jön egy akadály. Igen, Istennel járni nem azt jelenti, hogy minden szép, jó, tökéletes. Nos, az ilyen akadályok jók arra, hogy önvizsgálatot tegyünk. Hiteles- e az eddig lekottázott ének, vagy akár én magam, vagy csak addig vagyok hívő, ameddig minden kedves körülöttem. Tehát akkor a környezetünktől függünk, így fogunk változni mi is, de rossz út felé. Mert a környezet befolyásol minket. A változó érzések ugyanis bizonytalanok. Nos, Isten se nem bizonytalan, se nem rossz: az Ő útja, és nem változik. Isten mindig ugyanaz marad. Ő ugyanaz volt kétezer évvel ezelőtt is, meg kétezer évvel utána is ugyanaz lesz, mint most. Mi változunk, naponta mi döntjük el. Mert két irányba változhatunk: vagy az Isten felé, vagy a gonoszság ( Sátán) felé. Tehát az orgona már döntéseket is hoz. A dallam megfelelő folytatásához az odaillő dallammenet kell, hogy legyen. Ha valahogy sántít,akkor rossz a döntés, és nem a dallam, vagy éppen az adott hang. Az, hogy éppen mi szólal meg, az rajtunk múlik. Az akadály legyőzése illetve az akadály utáni felemelkedés is a mi döntésünk következménye. Isten azért engedi, hogy problémáink legyenek, hogy megtanuljunk bízni Benne. Azért, hogy megértsük, milyen hatalmas Ő. Minket legyőzhet egy probléma, de Ő ismeri azt, hogyan lehet legyőzni őket. És ezt az ismeretet elénk adja. Mi hajlamosak vagyunk a problémára nézni, és azt nagyobbítani a szemünkben, mint Isten elénk tartott kezére nézni, és elfogadni az egyszerű megoldást. Vagy a gondokat növesztjük, vagy megsemmisítjük őket. Ha legyőzzük, máris kezdődik és folytatódik a dallam harmadik sora. És így megyünk tovább az életben, mint a kottaírásban.

Felelősséggel és hittel. Felelősséggel, mert a mi kezünkben van a siker vagy a bukás. Hittel, hogy megértsük, illetve járni tudjunk a tökéletes úton. Így az út végére kész lesz az ének is, állhatatosak, azaz kitartóak leszünk, a Szeretet tulajdonságainak részesei leszünk, hogy megtalálhassák bennünk és, hogy továbbadhassuk az utat, egy élő Istenhez. Mire az ének végére érünk, a földi életünk is lassan befejeződik. Már csak annyi időnk van, hogy visszatekintsünk egy pillanatra, és ez a pillanat elég idő lesz ahhoz, hogy Isten által alkotott ének mint orgonajáték, megszólalhasson az embereknek, felmutatva Istenre, az Ő dicsőítésére.

Így vagyunk mi művészek, orgonák, énekek egy személyben. Mi írjuk, azaz irányítunk és hozunk döntéseket Istennel, mi leszünk, kik elénekeljük a végén, és mi leszünk a billentyűk, akik egy kísértetet hozzájátszva egy teljes élet kezdetét és végét összeköti a köztük lévő időszakkal. Az életünk tehát döntések sorozata.
Dönts Isten mellett, s Ő a tökéletesre vezet el, tökéletes gyermekévé nevel, tökéletes orgonává, énekké. Indulj el most, hogy ne legyen késő! Használd ki az időd, aminek hosszát sajnos nem ismerjük, de nem is kell ismernünk, hogy feltétel nélkül Istenben bízhassunk!

Állj most Isten elé, és mond a következőt:
„ Kész a szívem, Istenem,
kész a szívem arra,
hogy énekeljek és zengedezzek!
Ébredj, lelkem,
ébredj, lant és hárfa,
hadd ébresszem a hajnalt!
Magasztallak, Uram, a népek közt,
zsoltárt zengek rólad a nemzetek közt,
mert szereteted az égig ér,
hűséged a magas fellegekig.
Magasztaljanak téged a mennyben,
Istenem,
dicsőítsenek az egész földön!”
Zsoltárok 57, 8-12

Prokk Johanna